Ma kezdődik életem hátralévő részének első napja.
Minden kezdet nehéz alapon, a mai is az volt. ¼ 7kor hárman indultuk a nagy napra. Reggel, mikor beértünk a dolgozóba (az említett Holiday Inn Hotelbe) ½ 8 –ra. Átjutottunk a recepción. Zsírcsúcsszuper bevezető mondatot mondhattam, mert megnyíltak az ajtók. :) Egy helybéli leszaladt velünk az alagsorba, az irodába. Ott hihetetlen módon azonnal tudták kik vagyunk. Yes, the agency :) Öltözzünk át. Ok, nagy az öröm, eddig még egyszer sem jutottunk. Beosztottak minket egy-egy régebbi dolgozóhoz, és irány az emelet.
Én Donával indulok fel a másodikra. Valahogy úgy érzem, nem örül nekem. Beszél folyamatosan, de nagyon nehezen értem, és meg sem próbál lassítani vagy valahogy máshogy mondani, csak hadar tovább, hiába kérdezek vissza többször is. (Később kiderül, hogy amarikai, ezért beszél számomra olyan furcsán)
Utál továbbra is. Próbálok csinálni ezt-azt, de kiveszi a kezemből, nem jól csinálom. Nem jól hajtogatok, nem jól feszítek, nem jól nyomok, nem jól törlök, nem jól pórszívózok, és főleg, nem értem meg őt maradéktalanul. (Ha megérteném, akkor most nem is lennék ebben a szituációban, hiszen első sorban nyelvet szeretnék tanulni itt, csak második vágyam volt, hogy szállodai takarító legyek. :D)
Rövid úton át is passzol egy kolléganőjének, egy magyar lánynak, Szilvinek, mondván, majd ő bajlódik velem. Szilvi nagyon aranyos, örül nekem, lelkesen magyaráz. Néhány percig. Mert a csere, fülébe jut a főnöknek: nem passzolhat le Dona, menjek csak vissza hozzá. Go…. Újra együtt.
Dona puffogva magyaráz. Meg sem próbálja úgy mondani, hogy megértsem. Villámgyorsan dolgozik, alig bírom követni. Csinálok én is mindent, kattog a processzor az agyamban: mi a következő lépés. Nem akarom megvárni hogy szólni kelljen neki valamiért. Én is cikázok mint a villám.
¾ 11kor lemegyünk együtt reggelizni. Pfúúú… egy lélegzetvételnyi szünet. 11kor összeszedjük magunkat, és irány vissza. Én is futok Dona után, de leráz: menjek csak szépen vissza az irodába. Na, zabmeg, gondoltam, engem kirúgtak. :D Leülök, várom a hírt. De nem ez volt, hanem a másik: Dona újra lepasszolt, most egy Sierra Leone-i lánnyal kell mennem. Vicces, de a lány is töri az angolt, de legalább nem undok. Csináljuk a szobákat szépen békességben, és pikk-pakk kész is lettünk a lány összes szobájával (rendesen besegítettem neki)
No… ez nem lehet, hogy ilyen hamar kész vagyok, tehát menjek csak, és keressem meg Donát, mert ő még javában nyomja. Újra együtt. Forever together.
Donával még végignyalunk hat szobát. Ő is végez. De jó lenne, ha lemennék még egy kicsit segíteni Szilvinek is, mert még úgyis olyan keveset dolgoztam. Szilvi örül, azonnal megosztjuk a munkát, gyorsan összeszedünk még 4 szobát. Szilvi is végez.
¼ 4: Donával visszamegyek az irodába: szeretettel várnak holnap is. :D
Hazafelé egy kicsit esik, egy kicsit késik a busz, aztán le is kell szállni róla mert valami izéje lesz (nemtom) és némi gyaloglás után várunk egy másikat, és ripsz ropsz már fél 7 re itthon is vagyok. Könnyű nap volt! A lábam ugyan remeg, de mikor ülök nem érzem.
A telefonomról itt már szót sem ejtek, mely még reggel öngyilkos lett a zsebemből és 4 darabra hullott + akksi, majd mikor hazafelé invesztáltam a legolcsóbb készülékbe direkt 25 fontot, közvetlenül azután a szobatársam Renáta összepattintotta nekem a szétesettet. Azóta is jól működik. A feleslegesen megvásárolt telefon meg ott figyel a sarokban szemrehányóan. :(
Asszem lefekszem…..
