Újra veletek ugyanitt! Tegnap az előzetes várakozásokkal ellentétben mégiscsak visszajöttem ide a Londonba. Még Ferihegyen összeismerkedtem egy csajjal, aki pont úgy baszcsizta el a repülőjegyét, mint én, tehát nem vett hozzá feladós csomagot, és ezért mindkettőnknek ott helyben kellett megvenni jópénzért. Szegény tiszta stresszben volt, mert most utazott először repcsivel és Londonban sem volt még, és kérte, hogy ha tudok, segítsek neki, mutassam mit, hogy kell csinálni. Én természetesen a már ismert szociális érzékenységem okán, elszántan magyaráztam. De aztán tulajdonképpen marha mázlim is volt ezzel az ismeretséggel, mert a WIZZ az eddigiektől eltérően undokul behisztizett (még másfél hete sem volt így), és a kézipoggyász darabszámát szigorúan 1 (egy) darabra redukálta. Eddig 2 szer utaztam velük, még az első alkalomnál direkt rá is kérdeztem erre a telefonos ügyfélszolgálaton, hogy a laptop amit nyilván egy külön tatyiban cipel a halandó, na szóval, hogy AZ külön csomagnak számít-e. Eddig nem, de mostantól „hátperszemindigisazvolt”. Tehát ennek szellemében akinek 2 vagy netán több kézije van, azt ott helyben kivégzik, vagy fizet egy méltányos 16ezer forint körüli összeget. Nos, ezt úsztam meg a már említett friss ismeretséggel, mert megkértem, hogy segítsen átvinni a táskát mintha az övé lenne, mert neki és a kisfiának csak 1 kis hátizsákjuk volt.
Tehát vidáman telt a repülőút, első akadály legyűrve; kicsit aludtam is, mert nem sikerült az ablak mellé ülni, így nem láttam semmit, ezért kimondottan uncsi volt. Leszállás… hosszú sorbaállás az útlevélkontrollnál, majd a csomagvadászat után útjaink elválltak; bye-bye!
A transzfer greenline busz már várt rendesen. Ezzel tényleg nem volt semmi gond. Végállomás a szokásos: Victoria. Onnan már csak egy lightos gyaloglás, leintem a kettes buszt, feltuszkolódok rá a bazi nehéz csomagokkal (utólag összeszámolva mindössze
Gyorsan elszaladtam még feltölteni az oystert és mosóport is vettem a tescoban, hogy ki tudjam mosni a dolgozós ingeimet, kifizettem a lakbért a néninek, és megköszöntöttem a húsvétját egy hungarian szuvenír macskanyelvvel és csokitojással majd aztán aludtam egy picikét, mert némileg amortizálódtam az úton, divatosan közgazdaságilag megfogalmazva alvás-deficitem lett. :) Némileg rendbe is jöttem, frissen, fiatalosan mehetek a gályára újra! :D
Aztán az első munkanapon, 4-én húsvét vasárnap az otthonról beszerzett csokoládé-ajándékkal megnöveltem a tetszési indexemet Zoditunál is, természetesen az országimázsnak is jót tettem ezzel, majd tetézve a sikereimet szétosztogattam mindenkinek egy kicsi húsvéti csokitojás cuccot. Most már tényleg mindenki szeret! (gondolom/remélem) Nincs más hátra, most már tényleg dolgozni kell újra. Bemelegítésnek kapok 13 szobát, de mivel a táskacipeléses kétoldali izomlázam miatt a kezeimet alig tudom felemelni, és az ágyazó izmom is elsorvadt a hosszú pihenő alatt, így a rutin segít át a nehéz órákon. No és az, hogy kedvenc barátnőm hisztérika winset, szintén holidayen van a héten. Yeamaval minden simán megy, cukorfalat, nem szól egy szót se, azt is halkan, így már 2-re kész vagyok. Klassz!
Munka után Szilvivel megbeszéljük az élet nagy dolgait egy kávézóban, aztán még hirtelen jött ötlettől vezérelve összefutunk Marikával és Vivivel néhány szóra, aztán hazaballagok, mert elég hideg van. De a legjobb mégis még ezután jött: sikerült egy konferencia-beszélgetést összehozni az Williamstown (USA) – Budapest- London vonalon Ildivel és Anival. Zsír! Annyit röhögtünk mintha 15 évesek lennénk!
Pedig már 16 is elmúltunk... hehe! ;)
